Borzasztóan fáj, hogy nem szerettél viszont. Úgy érzem senkinek sem lehetek tökéletes. Tudom, hogy okkal nem kellettem neked, csak nem tudom az okát. Nem tudom ésszel felfogni, mi az, ami miatt láthatatlan voltam számodra. Nem mint ember, hanem mint nő. Azt érzem, hogy nálad jobban még senki nem nyűgözött le. Nálad érdekesebb, kedvesebb, barátságosabb, viccesebb és legfőképp hozzám hasonló sráccal még nem találkoztam eddigi életemben. Te pedig úgy döntöttél, lehunyod a szemed és nem veszel észre. Beletiportál a szívembe. Összetörted apró darabokra anélkül, hogy bármit is érzékeltél volna. Mintha, nem is te lettél volna. Pedig igenis te voltál. Te voltál az, akinek, lehettem bármilyen szép, vicces, kedves, megértő, nem voltam jó. Már az elején ettől féltem. Nem akartam, hogy az önbecsülésem teljesen elveszítsem. És mégis, miattad nem érzem már magamat elég jónak.
Tökéletes vagy. A kirakóm másik darabja. Vagy talán tévedek. Talán abba hitbe ringatom magamat, hogy nálad jobbat sohasem találhatok. Szeretném azt hinni, hogy egyszer majd összehoz minket az élet. Ha nem is most, majd a jövőben találkozunk, és rájössz mekkorát tévedtél velem kapcsolatban. Rájössz, hogy csodálatosan összeillünk, és neked csakis én kellek. Mondhatod, hogy gyerekes vagyok, és, hogy álomvilágban élek, de egyet tudnod kell. Kivétel nélkül minden este rád gondolok elalvás előtt. És ez nem lesz máshogy míg nem találkozok egy nálad még hihetetlenebb fiúval. De addig, találkozunk az álmaimban, azzal az éneddel, aki viszont szeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése